|
Vissza a főoldalra 
Rózsahegyi Anita: Angyali üzenet
Elnézem az életed
nem éled csak kergeted.
Apró szárnyam elkopott
Bárhová mész ott vagyok.
Éjjel mikor hallgatod
mit füledbe suttogok
azt hiszed csak álmodod
Nem látsz, de én itt vagyok.
Minden könnycsepp arcodon
egy újabb seb a szárnyamon.
Csendben õrzöm lelkedet
Mit tegyek, hogy észre vedd?
Tedd már le a láncaid
hagyd szárnyalni vágyaid.
Legyünk együtt boldogok
Halld már meg, hogy itt vagyok!
Vissza a lap tetejére
Rózsaszegi Anita: Szívhang
Hiszek a csodában
egy boldogabb világban
ahol az emberek szívében
csak a szeretet lakik
ahol a félelmet nem ismerik.
Hiszek a csodában
egy õszintébb világban
ahol bízhatunk egymásban.
Nincs hazugság, ócska színjátékahol
a szeretet létkérdés.
Hiszek a csodában
egy élhetõbb világban
ahol mindegy a származás
ki rokon, ki barát
ahol a szeretet valóság.
Hiszek a csodában
egy emberibb világban
ahol a vagyon nem érték
nincs közöny, sem irigység
ahol a szeretet ajándék.
Hiszek a csodában
egy olyan világban
ahol nem "bûn" a szegénység
nincs hírnév, sem kiváltság
ahol a szeretet gazdagság. Vissza a lap tetejére
Thalis Silvenier: Neked adom lelkem
Csendes az éj, az égen ezer csillag.
A Hold égi útján felfelé ballag.
Telt arca fentrõl a Földre mosolyog,
Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.
Hûvös az éj, gyere, bújj ide mellém!
Én vigyázom álmod ezen az estén.
Csendes már minden, a nappal véget ért,
Helyét az estnek adta, aludni tért.
Bújj ide hozzám, és hunyd le a szemed.
Felejts el mindent, én fogom a kezed!
S ha hallod majd a csengettyûk dallamát,
Feltárom elõtted lelkem kapuját.
Valahol messze egy manó útra kel,
S az Éjtündér most, csak nekünk énekel.
Hallgasd csak, kedves, milyen szép ez a hang,
Hallod már Te is, hogy cseng a kis harang?
Hát hunyd le szemed, és Te is láthatod
Az elõttünk nyíló, mesés világot,
Ahol ezer csoda és varázslat vár,
Szoríts magadhoz! Gyere, induljunk már!
Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más.
Itt nincs rossz, nincs harag, semmi rohanás.
Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma:
Lelkemnek mélye, az álmok világa.
Ez az a hely, amit magamban hordok.
Ha Rád gondolok, mindig itt vagyok,
Együtt Veled; mert Rólad szól az álmom.
Náladnál fontosabb nincs e világon!
Senki más nem látja, nem ismerheti,
Álmaim kapuját fel nem törheti.
Mások elõtt e helyet zárva tartom,
És a kulcsát most Tenéked átadom.
Lesz majd egy hang, mely mindent megmutat.
Segít neked, hogy megtaláld az utat,
Ami elvezet Téged a lelkemhez.
Csak gondolj rám, és szoríts a szívedhez!
Mert Te vagy az, kirõl annyit álmodtam!
E mesés világot Neked alkottam.
Vissza a lap tetejére
Gámentzy Eduárd: Hazudni szépet ...
- Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!
És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
- Csak igazat ne!... Az fájna!
Tedd meg!... Csak egyszer, utoljára... Vissza a lap tetejére
Lénárd József: Öröme légy önmagadnak
Amilyen vagy a világon, egyetlen.
Életed tiéd, titokzatos érték.
A létezés örömét énekelték,
mikor születtél, könny volt a szemekben.
Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
Legyél, ki az örömöt akarod még,
és akard, hogy magadban elmélyedjen!
Ki örüljön neked, ha nem ismered
saját örömöd, mely benned született?
Éld tudatosan lelked létezését!
Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
ne csukd be sohase lelked vágyszemét. Vissza a lap tetejére
XXI. század
(anonim)
egy ember fekszik a járdán
túl sokat ivott talán?
egy ember fekszik a járdán
talán betépett és a felhők felett járkál,
egy ember fekszik a járdán
lehet hogy beteg? á túl fiatal hozzá,
egy ember fekszik a járdán
lábak súrolják a vállát
egy ember fekszik a járdán
cipők kopogják altatóját
egy ember fekszik a járdán
közömbös szemek mustrálják
egy ember fekszik a járdán
kíméletlen szájak csúfolják
egy ember fekszik a járdán
kit érdekel? mi közöm hozzá?
egy ember fekszik a járdán!
vagy több is van talán?
ÉN FEKSZEM A JÁRDÁN!
NE LÉPJ ÁT!
HAJOLJ LE HOZZÁM!
Vissza a lap tetejére
Várnai Zseni: Szerelem
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény;
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve,
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás;
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár: a neve szerelem.
Vissza a lap tetejére
Szuhanics Albert: Az örök visszatérés
Ó mondd hová fut el a gyors idő?
Ki gyermek volt, ma már mind nagyszülő.
Nekünk egykor még nagymamánk dalolt,
S úgy éreznénk, talán csak tegnap volt...
Ó mondd hová röppent ifjú korunk?
Őszül hajunk, közel van alkonyunk.
Egy pillanat, egy halk sóhaj csupán,
S már elrohant az ifjúság, a nyár...
Ó látod e, a csók mily illanó?
A vágy tüze virágként hervadó.
Ha könnyek közt emlékként törne ránk,
Visszalesünk múlt boldogság iránt!
Ó tudd meg azt, már nincsen visszaút!
A mi időnk a végtelenbe fut...
Hamar jön el utolsó sóhajunk,
Szürkéből lesz hófehér hajunk...
Ó hidd el azt, vén angyalok leszünk!
Remeg kezünk, s az égbe felmegyünk.
Ott vár reánk, az új tavaszi fény,
S megifjodunk a mennyben te meg én.
Virágszőnyeg és friss tavaszi szél...
Vár majd reánk egy titkos új remény.
Fogod kezem, oly boldogok leszünk,
Édenkertben mi együtt ébredünk!
Ó mondd hová szalad a gyors idő?
Emlékekből mily álmot hoz elő!
Még úgy érzed, napod leáldozott,
S múlt jelen új jövőt hozott!
Vissza a lap tetejére
Ne akarj kereszteden könnyíteni!
(anonim)
Vándor roskad le az útszél kövére. Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne! De nem megy tovább! Hogyan érje el, ha olyan nehéz terheket cipel? Amikor indult, erős volt és boldog. Azóta annyi minden összeomlott. Magára maradt. Szép napoknak vége. Keserves, árva lesz az öregsége. Szívében ott a kérdés szüntelen: Mért lett ilyen az út, én Istenem?! Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye, és leperdül az útszéli göröngyre. Aztán elcsendesedik. Lehet-e ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke? Magasba emeli tekintetét. Ott majd megérti, amit itt nem ért. Fogja botját, és indul vánszorogva. Mintha a domboldalon kunyhó volna! Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik. Elég volt már a vándorlásból estig. Soká eltöpreng még bajon, hiányon, míg végre lassan elnyomja az álom. S magát álmában is vándornak látja, útban a távol mennyei hazába. A mennyei város ragyog feléje. Oda igyekszik, siet, hogy elérje. Kezében vándorbot, vállán keresztje. Vállára azt maga Isten helyezte. Siet örömmel. Föl! Előre! Föl! A messzi cél, mint csillag, tündököl.. Hőség tikkasztja. Keresztje teher. Útközben néha pihennie kell. Kedves ház kínál pihenést neki. Súlyos keresztjét ott leteheti. S ahogy tovább - indulna, mit vesz észre? Tekintete ráesik egy fűrészre. Olyan súlyos keresztet cipelek. Jobb, ha belőle lefűrészelek -mondja magában. De jó, hogy megtettem! Sokkal könnyebb! sóhajt elégedetten. Siet tovább. Mindjárt elfogy az út, s eléri a ragyogó gyöngykaput. Ó, már csak egy patak választja el! Jön-megy a partján, hídra mégse lel. De hirtelen eszébe jut keresztje: A túlsó partra az most híd lehetne. Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja: Hiányzik a lefűrészelt darabja. Mit tettem! kiált kétségbeesetten. Most a cél közelében kell elvesznem, mert keresztemet nehéznek találtam! S ott áll a parton keserű önvádban. Azután új vándort lát közeledni, s mert keresztjéből nem hiányzik semmi, mint hídon, boldogan indulhat rajta, hogy átjusson békén a túlsó partra. Rálépek én is! Reménykedni kezd: az ismeretlen, idegen kereszt hátha átsegíti. Rálép, de reccsen lába alatt. Jaj, Istenem, elvesztem! Uram, segíts! Így sikolt, és felébred. Még a földön van. Előtte az élet. Csak álom volt a kín, a döbbenet. Megváltó Uram, köszönöm Neked! Keresztemet Te adtad, ó ne engedd, hogy egy darabot is lefűrészeljek! Amilyennek adtad, olyan legyen! Te vezetsz át a szenvedéseken. A Te kereszted szerzett üdvösséget, de mivel az enyémet is kimérted, Te adj erőt és kegyelmet nekem, hordozni mindhalálig csendesen! Kemény a harc nehéz a kereszt terhe, Nem bírom már! - Sóhajtod csüggedezve. De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted, hogy a keresztre miért volt szükséged.
Vissza a lap tetejére
A kereszt imája
(népi imádság)
Keresztet a földön minden ember kap,
Az egyik kisebbet, a másik nagyobbat.
Születhet kunyhóban vagy palotában,
Elkészítve várja az ő keresztfája.
Az a csoda aztán, hogy senki sem látja,
Mint vérzik a válla, hogy sebes a háta.
Van, aki alázattal és lehajtott fővel
Viszi a keresztjét, krisztusi erővel.
Van, aki könnyen hordja, még nevetni is tud,
Még a másik zokog, és a földre lerogy.
Van, ki büszkén viszi, hisz más úgy sem látja,
Milyen nagy a másik ember keresztfája.
Van, aki zokogva, zúgolódva viszi,
Minden sarkon megáll, ha lehet, leteszi.
Van, aki dicsekszik, örül, ha megszánják,
Olcsó könnyek sokszor áztatják orcáját.
Van, aki keresztjét más vállára rakja.
Abban a hiszemben, hogy vissza már nem kapja.
Van, aki félrenéz, hol jobbra, hol balra,
És segít társain, segít, mert akarja.
Én a keresztemet fiatalon kaptam,
Elfogadni hej, sehogy sem akartam,
Sírtam, lázadoztam, még össze is törtem,
Oh csodák csodájára újra nőtt előttem.
Így aztán fölvettem gyönge vállamra,
Tudtam, hogy elkísér hűen a síromba.
Tövises utakon elgyöngült a lábam,
Vittem a keresztet, meggörbült a hátam.
Elestem, fölkeltem, így ment éveken át,
Vittem és cipeltem a nehéz keresztfát.
Akartam feledni napsütötte tájon,
De keresztem fája ottan is velem volt.
És akik ismernek, szinte egytől-egyig
Mind-mind kigúnyoltak, lettek csúfolóim.
Töviskoszorúmat jól fejembe nyomják,
Könnyeim patakját szélesebbre vájják.
Így hát keresztemet nehéznek tartottam,
Azért hozzá több más kis keresztet kaptam,
Immár ott állanak szeretteim sírján,
Megszaporodott már hatalmas keresztfám.
Meg is öregedtem, a hajam fehér lett,
De az én keresztem súlya könnyebb nem lett.
Naponta növekszik szívemben a súlya,
Vagy én lettem gyengébb, a vállam már nem bírja?
Oh de sokszor, sokszor szeretném letenni
Azt hiszem, hogy tovább nem bírom már vinni.
Vérzik a szívem is, a lelkem roskad össze,
De az én keresztem hű hozzám örökre.
Cirenei Simon ki vinni segítetted
A Jóisten áldjon jóságodért téged.
Tudom, ha meghalok eltemetnek engem,
Síromra tűzik majd a végső keresztem.
Akkor majd azt mondom, Uram, Jézusom,
Nehéz a keresztem, most már visszaadom.
Istenem üdvözíts, esdve kérem tőled,
Boldogítsd örökre az én fájó szívem.
Vissza a lap tetejére
www.szeva1v.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!
|
